Hetedikes koromban kezdtem, és 20 éves koromig eveztem versenyszerűen. Anyukám teljes frászban volt, mert pont akkor halt meg egy tizenéves lány evezős balesetben. Felborultak, és olyan szerencsétlenül akadt bele a lába valami kötélbe, hogy nem tudott kimászni, és megfulladt. Először egypárevezősben kezdtem (szkif), majd összeállt egy nagyon jó kis csapat (Nyéki Andi, Pécsvári Zsóka, Vincze Mari és én: Szloboda Ági. Pólya Éva volt a kormányosunk.) Hosszú évekig eveztünk ebben a felállásban, és komoly múlttal, és kiváló felszereléssel rendelkező „menő” klubokat utasítottunk a hátunk mögé . Akkor még csak vidéki bajnokságok voltak. Csepelre, Szegedre, Bajára, Győrbe jártunk versenyekre, és augusztus 20-án a Duna kupa itt volt mindig Mohácson (külföldre nem lehetett utazni). Nagyon sok lemondással is járt ez az egész, mert nap, mint nap edzés: nyáron a vízen, télen meg alapozó tréningek.

A gimiben elég sok bajunk is származott ebből, mert a nyári építőtáborokban soha nem tudtunk részt venni, mindig valamelyik versenyre készültünk éppen. A Csónakházban már akkor működött egy klubunk, ahol nagyon jókat szórakoztunk, rengeteget táncoltunk, s éltük csitri, gondtalan életünket.

Persze néha fel is lázadtunk. Olyankor feleveztünk a Horthy zátony végébe, jól elrejtettük a hajónkat, s nagyokat fürödtünk, meg napoztunk, majd „hullafáradtan” szálltunk ki a hajóból a csónakháznál. A tiszta, friss levegő, a mélyen beszívott „Duna-szag” máig meghatározó tényező az életemben.

Itt éltem meg először, hogy mit is jelent egy igazi közösségi szellem, az együvé tartozás, egymásra figyelés, egymás segítése, lelkesítése. Időnként vigasztalása is, ha valaki kiesett a ritmusból, s egy rossz merítés („rákot fogott”) miatt lecsúsztunk egy jó helyezésről. Pedig a verseny izgalma, valami fenomenális érzés! ….ez már a rajthoz állás pillanatában elkezdődik, s tart 200, 400, vagy 800 m-en keresztül egészen a célig, attól függően milyen távban indultunk éppen. Ilyenkor megszűnik a külvilág. A négyes magába zár, együtt vagyunk. Hajt a belső ritmus. Csak a kormányos ordítását halljuk: Húz! Merít! Húz! Még! Még! Az adrenalin szétárad egész testünkben, a hajó meglódul, s érezzük, hogy ez már a finis. Most, vagy soha! ….és átszakítjuk elsőként a start-csíkot. GYŐZTÜNK! Szívünk majd kiszakad, tüdőnk hörög… de ez még nem az öröm ideje…. úgy érezzük: Ez most a vég! … és ekkor megáll az idő…