Egy Duna-parti lány....

Ízig-vérig vízparti lány volt. Már az anyatejjel együtt a „Duna szagot” is szívta magába. Beivódott az orrába, a bőrébe, minden porcikájába. Nyáron minden szabad idejét ott töltötte. Meleg augusztusi nap volt. Egy könyvvel és egy törülközővel a hóna alatt vidáman most is lement a Dunára. A (meg)szokott helyére: egy kis stég, s mellette kikötve egy csónak. Gondosan leterítette a törölközőjét, ráfeküdt, s lehunyta a szemét. Élvezte a délutáni meleg nap cirógatását. Az egész testét átjárta egy jóleső érzés. Időnként felpillantott és nézte a végtelen kékségben fel-feltűnő bárányfelhőket. Hófehérek és vidámak voltak. Hancúrozva, incselkedve kergetőztek az égen. Érezte, ahogy az arca, a bőre kipirosodik. Ilyenkor belevetette magát a folyó hűs vízébe, s nagyokat úszott. Mikor már kellően lehűtötte magát átült a csónakba, elővette a könyvét és átadta magát az olvasás gyönyörének. Annyira belemerült, hogy észre sem vette a stégen álldogáló és őt néző férfit. Egyszer megérezte, hogy figyelik. Meglepetten felnézett, majd ijedten felugrott. Ettől a hirtelen mozdulattól a csónak megbillent és a lány a vízbe esett. A férfi kacagni kezdett, majd a segítségére sietett és kihúzta a vízből. Úgy vizesen magához ölelte és úgy szorította, mintha soha többé el sem akarná engedni. Ismerte már. Magas volt és nagyon jóképű. A vágyakozással teli gyönyörű két szempár ismét rabul ejtette. Forrt és vibrált körülöttük a levegő. A lány csak saját szívének szapora dobogását hallotta és érezte, ahogy lélegzése egyre szaporábbá válik. Elkezdett forogni körülötte a világ. Mindkettőjüket megragadta a pillanat varázsa. Hirtelen viharfelhők jelentek meg az égen. Pillanatok alatt besötétedett. Dörgött, villámlott és eleredt az eső. A férfi egyik kezével átölelte, a másikkal meg simogatta, majd végigcsókolta a testét. A lány nem ellenkezett és önfeledten visszacsókolt. Lángba borult a testük, melyet még az esőcseppek sem tudtak lehűteni….