Síelés 1.

Az első síelésem egy nagyon érdekes történet. Egyik testnevelő kolléga már évek óta „nyúzott”, hogy menjek velük, s tanuljak meg síelni. De én csak mindig hárítottam. Nem voltam már fiatal sem (közelebb jártam az ötvenhez, mintsem elhagytam „volt” a negyvenet és a súlyom is hagyott némi, több- mint kevesebb kritizálni és kivetni valót. Ez alkalommal azonban szinte éreztem, amint az adrenalin a fejem búbjától szétárad az egész testemben már a síelés gondolatától is. Igen. Meg fogok tanulni síelni! Most!

Ezen bejelentésemre otthon, a már felnőtt fiaim a hasukat fogták „röhögtükben” és igyekeztek lelohasztani minden kedvemet és önbizalmamat.

-Muter! mondja az egyik

-Tudod te azt, hogy indulás előtt lemázsálják az embert, mint az autó(n)kat a határon?

- Mamm! kontráz rá a másik. A felvonó el sem bír! Leszakad majd alattad!

Elöntötte erre az agyamat a düh. A „nedam”-ságom harci kedvvé csapott át. Most már csakazértis! "Egy életem, egy halálom, nem igaz, hogy meghalok majd anélkül, hogy ki ne próbálnám legalább..".

Az első csalódás a pályán ért. .Mit pálya!... egy nyúlfarknyi dombocska volt az egész. 

Egyedül még "felcsatolni" sem tudtam rendesen...

Az első két-három óra azzal telt, hogy „feloldalazni” a dombon, majd lecsúszni. Fel-le! Fel-le! Mit ne mondjak, rohadt unalmas volt.

-Ügyes! Ügyes! biztatott az oktatóm

- Akkor húzzunk már innen a fenébe! – válaszoltam dühösen.

Ő nem szólt semmit, csak sejtelmesen „somolygott” a bajsza alatt. Végre megérkeztünk az „igazi” pályára.

-Hűha! Ez már tényleg hegynek néz ki. – Kiáltottam fel nagy bőszen.

- Indulhatunk! – sürgettem.

Erre azt mondja:

- Te csak menj előre a felvonón. Kapaszkodj két kézzel, én majd jövök utánad. Ne aggódj, a hátad mögött leszek, látni fogom, ha valami gubanc történne. A síbotjaidat is én viszem. Próbálj meg kiszállni valahogy, ha kiesnél közben, gurulj félre, hogy ne legyél az útban, én majd összeszedlek. Ha sikerült kiszállnod egyedül, akkor várj meg, együtt indulunk lefelé.

Csákányos felvonón .... (kép illusztráció egy későbbi síelésről)

Azt én már nem láttam, hogy 2-3 gyerek is közénk került. Ez még Szlovákiában volt anno, ahol a felvonók kézi vezérléssel működtek, s ha eljött az ebédidő, akkor azok is leálltak. Hát! Miért ne pont akkor történjen mindez, amikor ez az én első reményteljes utam felfelé. A felvonó szépen meg is állt, és mindenki úgy, és ott szállt ki, ahol éppen volt, és ahogy tudott. Hál’ Istennek épp feljutottam a tetőre. Jól kilöktem magam alól a „csákányt”, s mint akit kilőttek… telibe belerohantam egy odafent álldogáló idegenbe. Sikítottam egy nagyot, de a következő pillanatban már mindketten a hóban hemperegtünk.

- Asszonyom nem lát! – kiáltott rám még fektében. Hát!... én bizony semmit sem láttam. Azt sem tudtam, hol a kezem, hol a lábam, úgy összegabalyodtam. Igazán csak akkor rémültem meg, mikor felfogtam, hogy az oktatóm sehol, a botom sehol…

A "hóekézés" már egészen jól megy...

- Hogy fogok én innen lemenni? – egyre csak ez járt a fejemben.

Ezt még csak tetézte, amint lenéztem a hegyről. Azt hittem, hogy szörnyet halok mindjárt, ahogy megláttam a mélységet. Most szembesültem azzal először, hogy még a tetejére tériszonyos is vagyok! Megmerevedtem és remegett minden porcikám. Levert a víz. Szerencsémre a feldöntött pasas megsajnált. A kezembe nyomta a botjait és elmutogatta, hogy ő hová megy, s én mindig csak odáig csússzak, ahol ő megáll, de fel ne lökjem megint!  Így jó nagy cikk-cakk-okat leírva, szépen, lassan épségben leértem. Az oktatóm már kétségbe esve várt és teljesen elképedt, hogy „lecsatoltam” a léceimet,  nyakába ugrottam, majd a hóba vetettem magam és ezt kiabáltam:

- Hurrá! Hurrá! Tudok síelni!!!!

Hát így kezdődött…  (és) megfertőződtem..