Hogy mi a legborzalmasabb egy éjszakában???... az, amikor elalszol már, a legszebb álmaid mezsgyéjén szárnyalsz, s egyszer csak egy szúnyog visítva, torpedóként elzúg a füled mellett!

Elsőként csak a fejedre húzod a takarót, hogy ne halld ezt az iszonyú hangot, s fel ne ébredj e mámorítóan édes álmodból... Mikor azt hiszed, hogy folytathatod, akkor kezdi elölről a támadást. Erre te már kellően beidegesedsz, s odacsapsz egyet-kettőt...aztán vagy eltalálod, vagy nem. Arra eszmélsz, hogy csak saját magad pofozgatod addig, míg teljesen fel nem ébredsz. Ezután felkapcsolod a kislámpát...és kezdődik a bújócskázás, kergetőzés. Mert a szúnyog egy igen csak vicces fajta jószág... ő játszadozni kíván veled ilyen tájt... még jó nagyokat röhög is rajtad... látni nem látod sehol, de hallod ezt a most hirtelen megváltozott, röhögő kacaját !!!...aztán hirtelen csend lesz.... erre megunod a keresgélést és visszafekszel... ő meg felturbózott hanghullámokat kibocsájtva újra lecsap!!!...és kezdődik ismét minden elölről. Újra felkelsz, de most már a nagy lámpát is felkapcsolod... fényárban úszik a szoba...és akkor végre meglátod!...ott szunyókál békésen a frissen festett falon. No megvagy végre, suttogod, hogy fel ne ébreszd, s dühödben akkorát csapsz rá, hogy csak egy véres paca marad utána... ( Jaajjj! állatvédők, ezt most meg ne halljátok! ... mert agyoncsaptam, gyilkossá váltam). Ezután, mint aki jól végezte dolgát, lenyugodva visszafekszel... és többé nem tudsz elaludni már ...
Álom, álom, édes álom!... Hová tűntél????
Mit lehet ilyenkor csinálni? Jobb híján harmadszor is felkelsz, bekapcsolod a számítógépet és leírod ezt a kis története(de)t.

(... és miért írtam most le mindezt???...mert az este kaptam Valakitől egy nagyon kedves kis CARD-ot. Ez állt rajta: ( hat gyönyörűséges, táncot lejtő angyalkát keretbe foglalva) " ANGYALOK HADA VIGYÁZZON REÁD! SZÉP ÁLMOKAT, JÓ ÉJSZAKÁT!"...Hát igen... közülük az egyik, ha kicsit átváltozva is, de valóban megjelent...) :-)

Gyanítom, hogy néhány kelkáposzta-imádót kivéve, nem sok sóhaj száll a tűzhely felé a kelkáposzta után vágyakozva....mindaddig, míg be nem robban az ember életébe e fejedelmi „bomba”, hogy aztán ott is maradjon. Méltán, mert nemcsak gyönyörűséges, hanem kiadós és nagyon finom !!!

Hozzávalók (6 személyre):

1 közepes fej kelkáposzta (1-1,2 kg), só, 1 ek. oljaj vagy olvasztott vaj,20 dkg szeletelt bacon szalonna, 2 dl tejföl.

A töltelékhez: 5 dkg füstölt, kockázott szalonna, 1 nagy fej hagyma, 50 dkg darált sertés vagy marhahús, 5 dkg előfőzött rizs, 2 gerezd fokhagyma, 2 tojás,1 tk. őrölt majoránna, 1 kk. őrölt pirospaprika, 1 kk. őrölt köménymag, só, bors,10 dkg reszelt sajt, 2 db zsemle.

elkészítés:

1. a kelkáposztát ½ órára sós vízbe merítjük, hogy a redőkben esetleg megbúvó bogarak, vagy lárvák távozzanak.
2. Forrásban lévő, bő, lobogó sós vízben 15-20 percig főzzük. 5 percre hideg vízbe tesszük, majd jól lecsöpögtetjük.
3. A kelkáposztafejet kiolajozott tepsire ültetjük. Kíméletesen, hogy épségben maradjanak, kihajtogatjuk a leveleket. A tömörebb „szívét” éles késsel kivágjuk és felaprítjuk.
4. Elkészítjük a tölteléket. Az apróra felkockázott szalonnát zsírjára pirítjuk, megfonnyasszuk rajta a finomra vágott hagymát. Hozzáadjuk a darált húst, a kelkáposzta „aprólékot”, a zúzott fokhagymát....majd pár percig együtt kevergetjük, átpirítjuk még egyszer. Hagyjuk kihűlni.Hozzáadjuk a tejben megáztatott és jól kinyomkodott zsemléket, a tojásokat, a fűszerféléket, a reszelt sajtot. Ízlés szerint sózzuk(vegetázzuk), borsozzuk és jól összegyúrjuk az egészet.
5. A töltelék egyharmadát a kihajtogatott levelek közepére helyezzük, gömbölyűre formázzuk, s körkörösen, jó szorosan ráhajtjuk a következő leveleket. Minden levelet megkenünk tejföllel (én még pluszként cayenne borsot is szórtam rá – ez nam csak ízt, de szebb színt is ad neki). Minden levélre kerül a töltelékből. Így szép szorosan felhajtjuk a többi megtöltött levelet is, majd kerekre igazgatjuk az egészet.
6. Betakargatjuk a bacon szalonna-csíkokkal úgy, hogy felül csiga-alakban megtekerjük kissé, majd hústűvel rögzítjük.
7. Előmelegített sütőben, közepes lángon ( villanytűzhelyen 180 fokon) 1 dl fehérbort aláöntve, kb. 1,5 órát sütjük. Mikor már pirulni kezdenek a szalonnák, rákenünk a tetejére egy tejfölös-reszelt sajtos-fokhagymás keveréket, még pár percig tovább sütjük. Torta-szerűen szeleteljük.

• Önmagában is kiadós az étel, de készíthetünk mellé krumplipürét és koktél paradicsommal (meg)díszíthetjük...

STEP BY STEP ! ( Lépésről lépésre )

SZALONTÜDŐ ZSEMLEGOMBÓCCAl ! ( magyarul: "PÁJSLI" :-) ) „ágimódra”...egy hétköznapi,"szolid étek", melyet (akár) ünnepélyessé is tehetünk a "terítékkel"....

Két étel van, amit nem szeretek. Az egyik a PACAL, amit a mai napig nem eszem meg!!!...a másik a szalontüdő VOLT, ameddig nem én készítettem el... de a szükség törvényt bont!...mert családom férfitagjai nagyon szeretik és időnként követelik!

Az én Dunám

Augusztus volt és dögmeleg. 39 fokot mutatott a hőmérő. Sátrazni indultunk Nagypartosba. Azaz csak indultunk volna. A  tömbház egyik bejáratának lépcsőin ültünk, felpakolva, útra készen. Heten, mint a gonoszok… és csak vártunk… már órák óta. A nyolcadikra. A csónak(os)ra. Az izzadság patakokban folyt arcunkon, hátunkon, a ruhánk ránk tapadt. Úgy néztünk ki, mint valami menekültek. Izgatottak és ingerültek voltunk egyszerre. Végre megérkezett! … a gáláns lovag. Frissen, illatosan, sérója belőve, majd foghegyről odaszólt: - Mit ücsörögtök itt? Talán indulhatnánk! – Na! Ez is jól kezdődik! – gondoltam, de csak magamban. Megszólalni nem mertem, mert az csak olaj lett volna a tűzre. Levánszorogtunk a csónakhoz, begyömöszöltük a pakkot és már szeltük is habokat.

….

Első éjszakámon meglepő módon kiválóan aludtam.  Hajnali incselkedő napsugarak ébresztgettek. A pimasz fénypászták.cirógaták arcomat. Kipihenten, frissen ébredve kimásztam a sátramból. Kitörölgettem  szememből a maradék álom kuszaságát. Még mindenki békésen szendergett. Némely sátorból még hortyogás is hallatszott. Hallgattam a körülölelő csöndet, a békét, a nyugalmat. Gyönyörű idő volt. Ketten voltunk csak: A Duna… és én. Káprázatos látványt nyújtott a hajnali napsütésben. Kitártam a két karom és csak álltam némán, jó mélyen magamba szívni ezt a semmihez sem hasonlítható Duna-szagot. Majd lefutottam a partra és belevetettem magam a hűs hullámokba. A megmaradt álmosságom egy szempillantás alatt kiment a szememből. Borzongva, de mintha millió tűszúrás csipkedné a bőröm, élénken másztam ki a vízből. Magamra terítettem egy nagy puha törölközőt, s leültem a vízparton a még nedves homokba.

Nem tudtam levenni a szemem egy tolóhajóról, melyen meg-megcsillant a felkelő nap fénye. Mintegy kontrasztként megtörve a csendet, a fedélzetén a matrózok lázas tevékenységével, hangoskodásával közeledett a határ felé, majd lassan eltűnt a szemem elől….  ezzel együtt elillant, szertefoszlott a „VARÁZS” (is)….pedig még mindig ketten voltunk csak: A Duna…és én….

"AZ" A BIZONYOS PAPUCS ...KÉTSZER!... lett okozója a történetemnek

 Jól  felbosszantottak az uszodában. 900.- Ft volt a belépő. Nem vittem pénztárcát magammal, csak egy ezrest, meg egy kétszázast. Az öltözőszekrény 100 Ft-tal működik...gondoltam, úgy is kapok vissza az ezresből egyet. Nem volt a pénztárosnak, csak aprója. Mondtam rendben, nekem az is jó, de hogy nyitom ki a szekrényt? A vállát rándította csak. Mondtam, hogy akkor adjon kölcsön a sajátjából, majd kifelé jövet visszaadom. Ez kisváros, (majdnem) mindenki ismer mindenkit. Nem adott. Kiborítottam a kabátzsebem, s találtam benne egy „bevásárlókocsis bilétát”. Azt mondta az ide jó lesz. Nem szorult semmit, ezért beletettem. Leesett, de csak félig. Se ki, se be. Kérdeztem, hogy most mit csináljak…már fél órája ott szarakodtam. Azt mondta, keressem meg az úszómestert, majd az megoldja. Az meg elkezdett kiabálni velem, hogy mindenki tudja már, hogy ide plusz százast kell hozni, s nem tudok olvasni ?, hogy rá van írva! ... százassal működik, s mennyi eszem van, hogy mást dobtam bele. Akkor már én is elvesztettem a türelmem, s felemelt hangon válaszoltam, hogy nem az én ötletem volt. Hogy lehet az, hogy egy pénztárban du. 2 órakor már nincs elég (megfelelő) apró. Szedje elő a szerszámait, és adja vissza a bilétámat. Tökölt még egy ideig, de nem tudta kiszedni…. végül is egy ismerősöm szekrényébe tettem a ruháimat.

Utána meg olyan indiszponált lettem, hogy egy hapsinak kétszer is elvittem a papucsát a medence mellől. Ugyanolyan volt, mint az enyém, csak két számmal nagyobb, de még ezt sem vettem észre. Mind a kétszer ő jött utánam szólni. Először csak azt mondta: Elnézést,hölgyem, azt hiszem elcserélte a papucsunkat!  Másodszor már bemutatkozott, s mondta, hogy ő egy pszichiáter Pécsett ( na, még csak ez kellene nekem!) s örömére szolgál, hogy megismerhetett, de bevallja, hogy elég szokatlan formáját választottam én az ismerkedésnek. De, ha már így alakult, meghívhat-e vacsorázni? Azt hittem, menten elsüllyedek. Elnézést kértem, s gyorsan otthagytam. Hát!..így se jártam még. ( csak utólag gondoltam bele…lehet, hogy nem is én voltam a hunyó (?)…és ő vitte el az enyémet ???)

Kifelé jövet, azért a pénztáros csaj legalább bocsánatot kért….s mondta, hogy bilétámért cserébe ad egy százast…. tartsa meg!...feleltem.

Utószó: Na!, majd pont egy" agykurkásszal"! …aki még a gondolataimba is be akar hatolni!

Egy Duna-parti lány....

Ízig-vérig vízparti lány volt. Már az anyatejjel együtt a „Duna szagot” is szívta magába. Beivódott az orrába, a bőrébe, minden porcikájába. Nyáron minden szabad idejét ott töltötte. Meleg augusztusi nap volt. Egy könyvvel és egy törülközővel a hóna alatt vidáman most is lement a Dunára. A (meg)szokott helyére: egy kis stég, s mellette kikötve egy csónak. Gondosan leterítette a törölközőjét, ráfeküdt, s lehunyta a szemét. Élvezte a délutáni meleg nap cirógatását. Az egész testét átjárta egy jóleső érzés. Időnként felpillantott és nézte a végtelen kékségben fel-feltűnő bárányfelhőket. Hófehérek és vidámak voltak. Hancúrozva, incselkedve kergetőztek az égen. Érezte, ahogy az arca, a bőre kipirosodik. Ilyenkor belevetette magát a folyó hűs vízébe, s nagyokat úszott. Mikor már kellően lehűtötte magát átült a csónakba, elővette a könyvét és átadta magát az olvasás gyönyörének. Annyira belemerült, hogy észre sem vette a stégen álldogáló és őt néző férfit. Egyszer megérezte, hogy figyelik. Meglepetten felnézett, majd ijedten felugrott. Ettől a hirtelen mozdulattól a csónak megbillent és a lány a vízbe esett. A férfi kacagni kezdett, majd a segítségére sietett és kihúzta a vízből. Úgy vizesen magához ölelte és úgy szorította, mintha soha többé el sem akarná engedni. Ismerte már. Magas volt és nagyon jóképű. A vágyakozással teli gyönyörű két szempár ismét rabul ejtette. Forrt és vibrált körülöttük a levegő. A lány csak saját szívének szapora dobogását hallotta és érezte, ahogy lélegzése egyre szaporábbá válik. Elkezdett forogni körülötte a világ. Mindkettőjüket megragadta a pillanat varázsa. Hirtelen viharfelhők jelentek meg az égen. Pillanatok alatt besötétedett. Dörgött, villámlott és eleredt az eső. A férfi egyik kezével átölelte, a másikkal meg simogatta, majd végigcsókolta a testét. A lány nem ellenkezett és önfeledten visszacsókolt. Lángba borult a testük, melyet még az esőcseppek sem tudtak lehűteni….

CSODÁS „SEMMIT-TEVÉS”….

Egyedül vagyok. Ma közel, s távol senki a „láthatáron”…ezért mentesítettem magam minden „itthoni” tennivalótól. Nem főzök! Nem mosok! Nem takarítok!...sőt ma semmi mást nem csinálok, mint írok, olvasok és zenét hallgatok. Egy IGAZI SZABAD NAP lesz a jutalmam. „ Mert megérdemlem!” …időnként ezt is.

Leheveredtem egy nagy árnyas fa alá a kertben… és már az első percben elvonta valami a figyelmem. Két hangya jelent meg, s egy hatalmas morzsát cipelgettek. Szorgalmukat, kitartásukat hosszan elnézegettem…

s közben másfajta „hangoskodásra” lettes figyelmes. Egy harkály szállt a villámhárító(nk)ra és ott akkurátusan kopácsolta a fa-póznát. Majd rövidesen követte a párja is, majd ketten kopogtattak tovább…

Később egy gólya szállt a szerbtemplom keresztjére…(megnéztem az órám) hol egyik, hol másik lábán....másfél órát ott álldogált és csak kelepelt-kelepelt.

Láttatok már galambokat (egészen közelről) „csókolózni”? Hát!...tündériek voltak… hosszú percekig csak „csőröztek” és turbékoltak. Meg sem mertem moccanni, nehogy megzavarjam őket ebben a szép együttlétükben.

Utána arra lettem figyelmes, hogy a feketerigónk ki-be száll a fészkéből és szorgalmasan visz a csőrében valami ennivalót a fiókáinak. Egyszer csak leszállt velem szemben a pergola korlátjára… és szó szerint „ LEKIABÁLT” engem. elkezdett „perlekedni” velem. Nézett rám? és csak mondta-mondta a magáét. Gondolom, azt akarta a tudtomra adni, hogy zavarom őt feldata(i) ellátása közben… hogy menjek már el onnan a fenébe… vagy legalább a rádiót kapcsoljam ki, mert a hangos zenétől nem hallja a kicsinyei hívó szavát.
Aztán tücskük, bogarak, lepkék… Nem is gondoltam, hogy ennyi minden(ki) lakója, látogatója kis kertemnek!

Szóval a napomat a természet lágy ölén ilyen csodás semmit-tevéssel töltöttem….

Azok a (réges) régi szép idők…(?)

Milyen is volt???

„Bizony az én gyermekkoromban még 50 fillérbe került egy gombóc fagyi”.Alig vártuk, hogy meghalljuk a csengettyűszót. Mezítláb rohantunk ki az utcára, mert (meg)jött fagyis, a „Kakas”. Nem bácsizta senki…egyéniség volt!.. Ő maga: „ A KAKAS”. Méltóságteljesen hajtotta a triciklijét és észveszejtően csilingelt és kiabált: „Fagylajtot vegyenek! Itt a finom „fagylajt”! Csokkkkoládééé! Vanéllllia! Citrony!, s ezzel ki is fújt a választék….és mennyire örültünk!...és milyen finom volt az a jégdarabokkal teli hűsítő nyalni-való. Ha jó kedve volt, még azt is megengedte, hogy felálljunk a pedálra és bekukkantsunk a „bádog-bödönök” belsejébe. A kiváltságosok egy gombóc áráért még akár két-félét is kaphattak. Mikor már éppen elég gyerek sereglett köréje és mindenki jóízűen nyalogatta az adagját…csak intett a kezével és mi már tudtuk…jön az ünnepi (vasárnapi) ráadás. Nem sietett ő sehová. Elővette a hegedűjét és hihetetlenül gyönyörűen játszott. Csak nekünk.

Egész nap az utcán játszottunk, mezítláb szaladgáltunk…és igen! mocskosak voltunk. Ha megjelent az locsoló-autó, szaladtunk mellette és az úgy összespriccelt, úgy szétkente a port rajtunk, hogy sokkal koszosabbak lettünk, mint előtte. Este lavórba állítottak és úgy csutakoltak le bennünket, hogy az már szinte fájt.

A fáról ettük a gyümölcsöt – mosatlanul – és a kerekes kútból, s ugyanabból a vödörből ittuk a vizet, amiben előtte a dinnyét hűtöttük… és még sem kaptunk el semmilyen betegséget.

A városban egy kenyérbolt volt, közvetlenül a kenyérgyár mellett. A fehér sapkás pékek tolták át mindig a friss, ropogós kenyeret. az egész boltot belepte fenséges illata. Sokszor már hazafelé menet nem tudtam ellenállni a kísértésnek… letörtem egy darabot belőle és kicsipegettem a még meleg, illatos kenyér belét.

A jéggyárból ( a város másik végéről) kiskocsin húztuk a „tömb-jeget”. Apukám egy éjjeliszekrényt „átfabrikált”. Alumínium lemezzel kibélelt…. és lett már JÉG szekrényünk is. Micsoda nóvum volt ez már a kerekes kúthoz képest!

Na!... és a fiúk!... „akkortájt” jött divatba és váltotta fel a „klott-gatyát” a „fecske-gatya”. Ott aztán nem maradt semmi titokban! Feszengtek is benne. A fiúk, és a „férfiúk”. Mutatták a mutatni valót! Mi, kis-nagylányok meg csak kuncogtunk. „Skubiztuk” a látnivalót! ( a megmutatkozót)…

Milyen is volt valójában?--- örömteli, gondtalan, vidám… Akkor is „látástól-mikulásig” dolgoztak az emberek, de még sem volt ennyi(re) sok ideges felnőtt. Csórók voltunk, mint a legtöbben, de még sem nélkülöztünk. Csak másképp rangsoroltunk… esténként sokat beszélgettünk…. boldogok és szabadok voltunk… Szóval nagyon szép volt!... DE EZ ÍGY VOLT JÓ !!!!

Hát! Ilyen volt… „ Most pedig megkérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni ???

Nem vagyok egészségügyi végzettségű (szak)ember…ezért azt sem tudom, hogy (egyáltalán) helyesen jártam-e el??
Egyik, viszonylag enyhébb reggelen kocogni mentem a Duna partra. Onnan már felfelé jövet a betonfalnál állt egy ember, s nagyon „furcsán” nézett (engem)….olyan „üveges tekintettel”, mintha csak átnézett volna rajtam, s nem is látott volna igazán. Dermedten megálltam és szinte megijedtem a tekintetétől…ekkor hozzám lépett. Megfogta a karomat… majd összeesett…

Pánikba estem… sehol egy ember a közelben, a mobilom nincs nálam (éppen). Letérdeltem mellé, s óvatosan megütögettem az arcát…nem moccant. Próbáltam kitapintani a pulzusát. SEMMI…A mellkasára szorítottam a fülem. SEMMI szívhangot nem érzékeltem. Lekaptam a szemüvegem, s hol a szája, hol az orra elé tettem. SEMMI életjelet nem tapasztaltam. Döntenem kellett egy pillanat alatt, hogy elrohanjak-e segítségért…de attól féltem, hogy az már késő lesz!
Ezért inkább „rávetettem” magam…30 nyomás a mellkasra…majd fújás a szájba. SEMMI… Kezdtem elölről. SEMMI!...Ilyenkor egy szempillantás alatt eszébe jut az embernek, amit tanult… ( A MÁLTAI…keretei között sok évvel ezelőtt részt vettem egy Segítésnyújtási és újraélesztési tanfolyamon… és le is vizsgáztam belőle.) Eszembe jutott… mintha befogtuk volna előbb az orrot, s csak utána fújtunk volna szájba! Remegtem és ordítani szerettem volna…, hogy jöjjön már VALAKI ..erre! Újabb 2-3 próbálkozás után, egyszer csak megrándult, majd hörgés szerűen köhintett egyet, - majd még egyet. Engem meg már az ájulás kerülgetett…de most az örömtől… hogy ÉL !!!!Elnézést, hogy így folytatom…. de annyira meglepett az ez utáni „viselkedése”… a „PASI” felült, rám nézett (ismét)…. majd egyetlen szó nélkül feltápászkodott és bement a közeli KOCSMÁBA…. Teljesen elhűltem…. oda már nem mentem utána…
Azóta is azon gondolkodom, hogy ezt helyesen tettem-e?... és/vagy egyáltalán mit kellett volna tennem, vagy másként tennem???

NAGYON-NAGYON SZOMORÚ VAGYOK!!!!

Egy "kismadárka" kiesett a fészekből ! Kis unokám talált rá...és készített is neki rögvest egy kis "menedékvárat".

( A fenyőfámon egy gerle és egy rigófészek is van..... Összedugta a fejét a család. Vajon melyik fióka lehet ez? Nem jutottunk előbbre, mert a kisrigó is ugyanolyan szürke most még... aztán jött NET... meg a FACEBOOK "beszélgetések".... és az egyöntetű vélemény: ez bizony RIGÓ-MADÁR(ka)....No de ez a "dobozban" bizonyára elpusztul... gondoltuk mindnyájan. Létrára másztam és visszacsempésztem a fészekbe a "testvérkéje" mellé. És vártunk, és lestük, hogy az "anya" nem löki-e ki a fészekből...

...egyszer csak megjelentek a kertben...sétálgattak, csipegettek...

....

Már egy hete RIGÓ lesen vagyok! Az a csöppség, amelyik kiesett a fészekből és "visszacsentem" ...(befogadtatásra talált) sikeresen túlélte! Igaz kicsit sánta, de ÉL....ugrál, repül, mint a másik... ott jár, kel köztünk a kertben, de mintha tudná, hogy mire készülök.... egyszerűen nem tudom lekapni. Abban a pillanatban, ahogy előveszem a gépem, elrepül... lehet, hogy tudja magáról, hogy egy kicsit sérült, vagy nem elég FOTOGÉN....

Először csak a fán, a lombok közt sikerült "lekattintanom"...de még itt is eléggé jól álcázta magát...

Na, de MA VÉGRE SIKERÜLT!