Már gyermekkoromban rajongtam az állatokért. De az is igaz, hogy volt is belőlük házunk táján bőven. Az első kutyánknak még  a nevére is emlékszem: Szuszinak hívták. Nagy bánatomra nem jöhetett be házba, csak olyankor mertem egy kis időre „becsenni”, ha egyedül voltam otthon. Ilyen kivételes alkalmakkor olyan hálásan nézett rám a nagy barna szemeivel, mintha tudta volna, hogy mindketten milyen nagy bűnt követtünk el. Volt  két cicánk is, meg tyúkok, és egy azokat peckesen felvigyázó kakas. Úgy járt-kelt a szemétdombon, mint egy császár. Imádtam köztük lenni. Egy kendermagos rendszeresen a kezemből evett. Ezen kívül disznók röfögtek az ólban. Az egyiknek nevet is adtam (sajnos már nem emlékszem rá). Ő volt a kedvencem. Ha hívtam odajött hozzám és odanyomta az orrát, meg a hátát, hogy vakargassam, s közben kéjesen horkantott nagyokat.

Szüleimet mindig kivettem az észből. Ha valahol találtam egy sérült állatkát, azt biztos, hogy hazavittem. Nagyon szerettem beszélgetni is velük ...és még el is hittem, hogy megértenek. A Bég patakban fogtam egyszer egy teknősbékát és egy vödörben „moslékban” teleltettem át. Tavasszal kiengedtem a kertbe, és késő őszig ott éldegélt. Készített magának egy jó mély „vackot” az egyik bokor tövében, s jött-ment , jól érezte magát a zöldben…. egy ideig … s egyszer csak huss!...eltűnt.

Sérült galambot találtam egyszer a parkban egy fa alatt. Hazavittem, ápolgattam, sínbe tettem a törött szárnyát, fogtam neki legyet, meg különféle magokkal etettem. Hónapokig pátyolgattam, becézgettem mire felépült. A legnagyobb boldogsággal töltött el, mikor először csak bukdácsolt, erőlködött, de végül is szárnyra kapott, s felrepült a magas égbe. Többé sosem láttam, de mégsem lettem szomorú, mert úgy éreztem naiv kislányként, hogy valahol jó szívvel gondol rám, ott fenn a felhők között.

Gimnazista koromban volt egy nagyon kedves, zsemleszínű kutyám, úgy hívták, hogy Cufi. Mindig róla áradoztam. Vittem magammal mindenfelé, ha kellett, ha nem. Elválaszthatatlanok voltunk. Osztálytársaim el is neveztek Cufinak. Osztálytalálkozókon, vagy ha csak az utcán összefutunk, a mai napig is így hívnak.

Tamás fiam egyszer beállított egy icurka-picurka kis spániel kutyával. Olyan csöpp volt, hogy a zsebében hozta(dugiban) haza. Dendy-nek neveztük el. A szobájában tartotta, és gondozta... cirka két hónapig. Utána Mezőtúrra ment főiskolára, ....és a kutya ránk maradt. De egy Istenért sem tudtuk utána már „kiszoktatni” a lakásból. Az ajtóról nem csak a festéket kaparta le, hanem szétrágta még a faburkolatot is. 16 évig élt velünk. Nagyon megsirattam, mikor „eltávozott” az örök vadászmezőkre. Azóta sem tudtam rászánni magam egy másikra.

Maylo

Igaz örököltem egyet. Ákos fiam hozzánk költözött, és természetesen hozta a kutyáját is. Ő a Mayló. Mondanom sem kell, hogy az emeletre nem engedik fel, így az enyém lett ő is. Nem is tágít mellőlem.

Egy gerlepár beköltözött a teraszomon a virágcserepembe

Egyik évben egy gerlepár beköltözött az erkélyen a virágcserepembe. Jó nagy szemetet csináltak nap mint nap, de nem engedtem elzavarni őket. Már az is egy különleges látvány volt, ahogy gondosan, nagy precizitással összehordták a fészekre valót: ágakból, gallyakból. Teljesen új ismereteket szereztem. Felváltva ültek a tojásokon és nagyon érdekes jelenségként éltem meg, hogy a tojó nem félt tőlem. Jártam-keltem nyugodtan az erkélyen, nem repült el.

Az "anyuka"... a tojó...

A hím már igen. Mérgesen "burukkolni" kezdett mikor meglátott, felborzolta a tollait és elrepült. Két fiókájuk lett. Azt is élmény volt nézni, amikor tanították őket repülni, s a legérdekesebb az volt az egészben, ahogy ezt próbálgatták. Sokáig csak illegtek-billegtek a fészek szélén, de még sem mertek nekiindulni. De mikor először egyedül felrepültek a házunk előtt álló nyírfára, utána már soha többé nem láttam őket….

Íme! ..a szerelem gyümölcse: két kis gerlefióka (létrára másztam, hogy lefényképezhessem)