Az én Dunám
Augusztus volt és dögmeleg. 39 fokot mutatott a hőmérő. Sátrazni indultunk Nagypartosba. Azaz csak indultunk volna. A tömbház egyik bejáratának lépcsőin ültünk, felpakolva, útra készen. Heten, mint a gonoszok… és csak vártunk… már órák óta. A nyolcadikra. A csónak(os)ra. Az izzadság patakokban folyt arcunkon, hátunkon, a ruhánk ránk tapadt. Úgy néztünk ki, mint valami menekültek. Izgatottak és ingerültek voltunk egyszerre. Végre megérkezett! … a gáláns lovag. Frissen, illatosan, sérója belőve, majd foghegyről odaszólt: - Mit ücsörögtök itt? Talán indulhatnánk! – Na! Ez is jól kezdődik! – gondoltam, de csak magamban. Megszólalni nem mertem, mert az csak olaj lett volna a tűzre. Levánszorogtunk a csónakhoz, begyömöszöltük a pakkot és már szeltük is habokat.
….
Első éjszakámon meglepő módon kiválóan aludtam. Hajnali incselkedő napsugarak ébresztgettek. A pimasz fénypászták.cirógaták arcomat. Kipihenten, frissen ébredve kimásztam a sátramból. Kitörölgettem szememből a maradék álom kuszaságát. Még mindenki békésen szendergett. Némely sátorból még hortyogás is hallatszott. Hallgattam a körülölelő csöndet, a békét, a nyugalmat. Gyönyörű idő volt. Ketten voltunk csak: A Duna… és én. Káprázatos látványt nyújtott a hajnali napsütésben. Kitártam a két karom és csak álltam némán, jó mélyen magamba szívni ezt a semmihez sem hasonlítható Duna-szagot. Majd lefutottam a partra és belevetettem magam a hűs hullámokba. A megmaradt álmosságom egy szempillantás alatt kiment a szememből. Borzongva, de mintha millió tűszúrás csipkedné a bőröm, élénken másztam ki a vízből. Magamra terítettem egy nagy puha törölközőt, s leültem a vízparton a még nedves homokba.
Nem tudtam levenni a szemem egy tolóhajóról, melyen meg-megcsillant a felkelő nap fénye. Mintegy kontrasztként megtörve a csendet, a fedélzetén a matrózok lázas tevékenységével, hangoskodásával közeledett a határ felé, majd lassan eltűnt a szemem elől…. ezzel együtt elillant, szertefoszlott a „VARÁZS” (is)….pedig még mindig ketten voltunk csak: A Duna…és én….
